Takács-Nagy Gábor Mozart-Brahms sorozatának harmadik estjén a drámaiság az a szempont, amely rokonságba állítja a három művet. Mozart életének és életművének írói, elemzői szívesen ábrázolják valamiféle mérföldkőként, tájékozódási pontként Mozart operáit. Ebből a nézőpontból igen fontos az 1781-ben bemutatott Idomeneo című opera, amelyben először kap igazi jelentőséget a szereplők jelleme és egymáshoz való viszonyuk, más szóval a zenében is kifejezett dráma. Az Idomeneo nyitánya még nem azt a feszült drámaiságot fejezi ki, amely a későbbi Don Giovanni nyitány sajátja, de már jelen van benne.

Hasonlóképpen gazdag kifejezésben Mozart utolsó előtti szimfóniája, a „nagy” g-moll szimfónia, amelynek hangneme az ún. hangnem-dramaturgia szerint a feszült, drámai karakter hordozója. Kiemelkedően fontos ebben a műben a menüett-tétel, amely a szokásos, gálánsan kedves, vagy paraszt-tánc jellegű vidámság helyett valósággal ördögi, félelmet keltő zene. Brahms III. szimfóniája szerzőjének 50. életévében készült, túl a lélek fiatalkori nyugtalanságán.

Első tétele férfias erőt mutat, de egy ezzel merőben ellentétes, nyugtalanul kereső karakterű téma is megjelenik benne. A hagyományos scherzo helyén álló harmadik tétel egy befelé forduló férfi szemérmes, de mélyről fakadóan őszinte szerelmi vallomása. A legizgalmasabb ebben a műben a sötét f-moll hangnemű zárótétel. Kemény harcot ábrázol, amely végül nem mámoros diadallal, nem is tragikus bukással, hanem bölcs megnyugvással fejeződik be.